a Zokosutazoó

Havannában is virrad már, zárnak a bárok. Carlosék neonszinű lepukkant Ladájában száguldozunk, a hátsó ülésen három forróbugyis gyönyörűség, formásak, okosak, egyetemisták, még angolul is beszélnek, és már azelőtt megkopasztottak minket, hogy bármi is történt volna. A casa particolar felé kanyarodva körkörös zseblámpa mozdulatsor vet véget a furikázásnak. Két közeg és egy titkosrendőr kapott el minket, irgalmatlan pörlekedés és dulakodás kezdődik.

Időközben Dottoréék könnyelműen rábólintottak privát sofőrük javaslatára, hogy „nézzük meg a tengerpartot!” A pink Cadillac ugyanis a 3 órára lévő Varadero turistaparadicsomig repített őket. Ráadásként egy oltári zuhét is elkaptak útközben, ekkor döbbentek rá, hogy a kiglancolt kabriónak nincs felhúzható teteje. A nemzeti autópályán pedig nem volt felfestett sáv, se korlát. Láttak föld-bekötőúton a sztrádára kanyarodó szekeret, de a legszürreálisabb az volt, ahogy néhány ember a külső sávban feküdt, melegedett az aszfalton.
Szó szerint szarrá ázva érkeztek meg a Grand/Iberostar/all-inclusive/ turista/ paradicsomba. A recepción ácsorogtak az üdvözlő koktéllal, amikor egy nyugdíjas fazon artikulátlanul kérdezgetni kezdte a személyzetet, hogy nem találtak-e egy protézist, nem leli a check-out után.
-Válasszon - dörögte a főportás és kihúzott egy fiókot, benne vagy harminc különböző színű, formájú, állagú műfogsorral.

Hiszen kik utaznak Kubába? Elsősorban nyugdíjasok. A balliberális eurokraták, a 12 éves kisfiúkkal amolyan hollebecque-módra gusztustalankodó francia szatírok, a volt NDKs nosztalgiázók, vagy az egyetlen golfpályán vedelő és ordítozó munkásosztálybeli kanadaiak. De vannak homokosak, leszbikusak és egyéb diszkréten aggódó kisebbségiek, mert itt legalább senki sem figyel rájuk. És persze oroszok, akiknek Seychelles túl drága. 

Az all-inclusivban minden ingyen van és mindenki egyenlő. Elvileg. Na de nem az oroszok. Polgármester úr azóta is komoly kisebbségi érzésekkel küzd, hogy amikor a vacsoránál rendelt egy sört és egy koktélt, akkor sűrű bocsánatkérések között (sör elfogyott) csak az utóbbit hozták. Bezzeg Dimitríj a szomszéd asztalnál, nem udvariaskodott, nem kért, ő
-„Helló Amigo” csatakiáltással ordítozva követelte a sörét. És láss csodát, neki hoztak, mi több, amikor két ujját felmutatta, nem két koktélt kapott, hanem két üveg! rumot, de izibe.
Az egyetlen reménykeltő jelenet, hogy Szonja, a kisportolt, 280 köbcentis szilikoncicikkel és patacipővel felszerelt kedvese kitartóját szégyellő mosolyt küldött hőseink felé – és ennek még lesz jelentősége. 

De vissza a fővárosi éjszakába, ahol Ügyvéd úrral és Carlossal bolyongunk a sikátorok közé bújt szórakozó egységek között. Kísérővel sem tudunk 50 méternél többet haladni anélkül, hogy valaki a chica és cigar szavakat ne vágná hozzánk. Felejtsük el az utiszótárt, intenzív nyelvlecke ez. Casa particolar: a magánszállás neve, ahova a csajokat felviszed megdönteni - mert a hotelbe legjobb rábeszélőkéd és legsúlyosabb dollárjaid ellenére sem engednek be prostikkal. Casa della musica: a táncház, vagy diszkó helyi nyelven - ergo a zenés placc, ahol a csajokat felszeded.
Itt már formában van Ügyvéd úr, 20 dollárral jutalmazza Carlost, ha a szórakozóhely legjobb elvihető nőit prezentálja. És lám, milyen iparszerű a külföldiekkel ismerkedés, Carlos sorbarendez nekünk a dj pult előtt 5 lányt és csak egy sorszámot vár tőlünk, hogy lebeszélje az éjszakát. Kevés rumot ittunk még ehhez – ijedezünk a lehetőségtől – mi lehet a többiekkel? 

Varaderon bulieste van a szállodában, nem is akármilyen - ezer szerencse, hogy Dottoréék a kizárólag felnőtteket fogadó hotelban kaptak helyet. Vizi balett show, meringa táncosok, terülj-terülj asztalkám. A kubai szakácsokkal azért akad némi gond, Polgármester úr szerint még a vizet is oda tudják kozmálni, minden kesernyésen égett ízű. Dottore jár elöl a fél-profi kubai szórakoztatólányok fűzögetésében, de az alkoholszint emelkedésével nem arányos sem a merevedés, sem a siker-ráta. Polgi ezt pontosan érzi, úgyhogy utolsó szivarját már szobája erkélyén, a tenger-sötét éjszakába meredve szívja, mikor kapirgálást hall az ajtón. Reméli, hogy nem földön csúszva érkezik haza útitársa. Ám az ajtóban kellemes meglepetésre Szonja áll. Dimitrij a két üveg rumtól teljesen kiütötte magát, holnap délig fel sem kel, ő viszont romantikára vágyik, cserébe némi diszkréciót kér. Megkapja. Azt is. Nagyon.

Havannában is virrad már, zárnak a bárok. Carlosék neonszinű lepukkant Ladájában száguldozunk, a hátsó ülésen három forróbugyis gyönyörűség, formásak, okosak, egyetemisták, még angolul is beszélnek, és már azelőtt megkopasztottak minket, hogy bármi is történt volna. A casa particolar felé kanyarodva körkörös zseblámpa mozdulatsor vet véget a furikázásnak. Két közeg és egy titkosrendőr kapott el minket, irgalmatlan pörlekedés és dulakodás kezdődik. Mire feleszmélünk, már bilincsben szállítják el mellőlünk a lányokat, Carlost is belökik valami rendőrautófélébe. Hozzánk viszont senki nem nyúl, de még csak nem is szól. Nem tud ez a rendszer mit kezdeni a turistákkal. Be nem visznek, de segítség sincs. Reggelig egyedül gubbasztunk egy töküres kivezető úton. Járgányunk égve maradt pislákoló fényszórója egy viseletes óriásplakátot világít meg: Kubának 4 nemzet a barátja és 137 az ellensége – figyelmeztet a szürreális felirat. Talán még a Rákosi-rendszerben sem volt ez az ál-osztályharcos 3T miliő. A reptérig menekülünk.