Sosem voltam egy kultúrleszbi, de épp a felsoroltak, a három vallás és kultúra tárgyiasult emlékeinek és hangulatának spéci ötvöződése miatt mindenkinek előírnék egy jeruzsálemi látogatást. De csakis kajával, piával, Maszadával, Holt-tengerrel és Tel-avivi bulival kombinálva. És lehet-e inni végre valamit, mert a nagy körömcipős vonaglós járásba begörcsölt a fittnesstől tökéletesre gyúrt vádlim, porzani kezdett a vesém. Májam pedig nagyon érezte már jó öreg Jameson barátom hiányát, akivel a nagyon kevés magányos éjszakáimat szoktam tölteni.
Sosem voltam egy kultúrleszbi, de épp a felsoroltak, a három vallás és kultúra tárgyiasult emlékeinek és hangulatának spéci ötvöződése miatt mindenkinek előírnék egy jeruzsálemi látogatást. De csakis kajával, piával, Maszadával, Holt-tengerrel és Tel-avivi bulival kombinálva.
Hirtelen felindulásból összeszedett idegenvezetőm, 2P - nem tudni, hogy a vallási áhitat, vagy mellbőségemre tekintettel - felajánlotta, hogy a városnézés után vacsorázunk együtt egy remek autentikus helyen. Igazából Pisti úgy sem hív - remélem már ráégett a fa, aminek az izzóit kicsavartam, hogy zárlatos legyen, mivel volt pofája velem megvetetnie – szóval miért is ne.
Autentikus vacsora, rendben, de melyik kultúrkör itt az autentikus? És lehet-e inni végre valamit, mert a nagy körömcipős vonaglós járásba begörcsölt a fittnesstől tökéletesre gyúrt vádlim, porzani kezdett a vesém. Májam pedig nagyon érezte már jó öreg Jameson barátom hiányát, akivel a nagyon kevés magányos éjszakáimat szoktam tölteni.
Ám ebben a szuper városban még egy konyak meggyet áruló bolt sincs, nemhogy kocsma, vagy borbár, az éttermekben pedig nincs is itallap. Tehát aki le akar szokni az italról, ide rehabolja magát. Pasik vigyázat, mivel nő sem nagyon van, nehogy cserébe rászokjatok a kecskehágásra.
Végül az örmény-negyedben (ja, a zsidó-arab-keresztény mellett ez egy újabb, negyedik vonal) találtunk egy nappali ócskásboltból estére ihatatlan helyi bort és Ararátot utánzó hegykupacnyi ételeket tukmáló, étteremmé avanzsált lokációt. Mégis valahogy ez ragadt meg bennem, és nem a másnapi tel-avivi bulinegyed és restaurant-utca – ahol a bejáratnál mindig belenéztek a Gucci táskámba, hogy van-e benne pisztoly.
Na, ettől a borocskától úgy bekarmoltam, hogy komoly homály borítja azóta a másnapomat. Pedig már korán reggel szervezett buszos túrára gyülekeztünk az egyik 4 csillagos betonkocka tömegszállás halljában. Furcsa, hogy itt ért az egyetlen nyílt attrocitás, épp teát és tejet próbáltam facsarni a hallban közszemlére tett szamovárból, amikor valaki beszólt, hogy ez kóser és nem nekem van kitéve.
Hát anyád. Önbizalmam hamar helyreállt, a buszon nyájaskodó idegenvezetőt ugyanis gyorsan kiosztottam, hogy mit is várnék egy ilyen kirándulástól (kevés sipákolást a mikrofonban, rendszeres pisiszüneteket, kis shoping, kevés műemlék, inkább beach, nap és pihi szentháromságot), és mit is fizetnék érte. Sajnálkozva ránézett a mellettem sztoikusan gubbasztó 2P-re és meg is jegyezte:- I see you are the boss here.
Innentől repült az idő. A kietlen sivatagi buszozás után üdítő volt fel-lanovkázni Maszada romjaira. Nem az erőd kövei, az építészet, a grandeur vagy a kilátás itt a lényeg, hanem ahogy a zsidók lelkesen, tudatosan, büszkén építik öntudatukat a történelmi sztory köré:
A Holt tengerre néző, egyetlen gigantikus, 300 méter magas, fél négyzetkilométernyi platóra épült Maszada erődje a zsidó patriotizmus (nem akartam rosszízű cionizmust írni) megnyilvánulásának emblematikus helyszíne. Olyan ez nekik, mintha a magyaroknak valaki összegyúrta volna Egert, Szigetvárt Buda elestével, belekevert volna egy csipetnyi Mohácsot, Pákozdot és Világost és mindezt leöntötte volna egy jókora adag Don-kanyarral. Ja és a sztori: a zelóták utolsó erődjét úgy foglalták el Kr.u. 73-ban a római légiók, hogy egy 100 magas rámpát építettek, amely az erődítmény nyugati falának tetejére vezetett. A három évig tartó ostrom végén a védők inkább öngyilkosságot követtek el, minthogy a rómaiak fogságába essenek.
Még megmártóztunk a Holt-tengerben, ami nem olyan szép, marha sós, és tényleg lehet benne lebegni. Itt nevettettek meg japcsi útitársaink, akik, miután megkértem, hogy fotózzanak le, és megköszöntem, kijavítottak, hogy, nem nekik kell megköszönnöm a képet, hanem a gépnek: - Thank you Panasonic – oktattak motyogva
Aztán irány Tel Aviv és a reptér.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.