Ha lejárt a belgrádi látogatásra szánt 48 óra (ebből 47 óra szigorú ivászat), akkor a legfőbb ideje hazaindulni. Na de hol hagytuk a narrátort, aggódnak némi malirral a többiek az ehetetlen szállodai reggeli mellett? Utoljára egy nightclubban látták, amint a táncoslányok és vendégek legnagyobb megrökönyödésére rúdra pattant, és azt hitte bőrtalpú mokaszinja majd megtartja a fejen lefele forgásnál, mint ahogy azt valami harmadosztályú szoftpornóban látta pirneralmától.
Ha lejárt a belgrádi látogatásra szánt 48 óra (ebből 47 óra szigorú ivászat), akkor a legfőbb ideje hazaindulni. Na de hol hagytuk a narrátort, aggódnak némi malirral a többiek az ehetetlen szállodai reggeli mellett? Utoljára egy nightclubban látták, amint a táncoslányok és vendégek legnagyobb megrökönyödésére rúdra pattant, és azt hitte bőrtalpú mokaszinja majd megtartja a fejen lefele forgásnál, mint ahogy azt valami harmadosztályú szoftpornóban látta pirneralmától.
A mutatvány ugyan nem sikerült, de a szerb fegyvercsempész társaság és a holland nyugdíjasklub tagjai is vastapssal jutalmazták a produkciót. Valószínűleg ekkor érte valami olyan behatás a fejét, aminek következtében tájékozódó képessége egy átlagnő szintjére csökkent. És hát rendben van, hogy öregember nem rakéta, de ezzel nem indokolható, hogy hajnali 3-tól reggel 7-ig tartott a hazaútja az írd-értsd-számítsd 500 méterre lévő szállodától. De hallgassuk őt magát a magyarázattal:
- „Kiérve a műintézményből a Tito vagy mifene téren megláttam a szállodánkhoz vezető utat. Egyenes volt, fák szegélyezték és házak….majd láttam, hogy a kör alakú térből sugárszerűen nyílik még egy, meg még egy ilyen út, összesen vagy hat. Szépen végigpróbáltam mindegyiket, de a legendás Park hotelt valahogy egyik mentén sem találtam. Ekkorra már feljött a nap, és előmerészkedtek az első munkába indulók, úgyhogy ékes angolsággal bátran kérdezgettem őket a Park hotel felől.
Aztán meg csodálkoztam, hogy a helyieknek semmit nem mond egy szálloda neve, hiszen sosem laktak és sosem fognak ott lakni. Végső kétségbeesésemben leültem egy padra, érthetetlen krikszkrakszokat sms-eztem lajosmizsei lányunokatesómnak, akinek emlékeim szerint a fél tucat nős pasijainak egyike egy „üzletemberré” kupálódott szerb vízilabdázó volt, hátha ideküldi nekem megmentőként, de csak annyit értem el, hogy megzavartam a hajnali idilljét: újdonsült pesti fizetős jogászként végzett most biciklisfutárként elhelyezkedni próbáló barátja leánykérését.
Agóniámnak a katonai rendészet vetett véget. 19 éves pelyhedző állú, jean-claude van damme fizimiskájú zöld egyenruhások érdeklődtek udvariasan, de határozottan állapotom felől:
- You don’t look good. You look tired. – dörrrent a plain vanila szerb English.
- Yes I’m. I can’t find my hotel.
És már indultunk is. Nem bilincsben, de azért izmos markok szorításában – biztos, hogy el ne essek. És nem a hotel, hanem a nagykövetség volt az úti cél. Micsoda szerencse, hogy még ők is hiába dörömböltek - kicsit féltem, hogy megeresztenek egy tárat is az uziból – senki nem nyitott ajtót. Ekkorra már éledeztek a reggeliző helyek, úgyhogy miután meggyőztem őket, hogy egy valós, csak általam nem talált hotelban lakom, gyorsan elengedtek és betuszkoltak egy taxiba.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.