a Zokosutazoó

Belgrádhoz közeledve ne várjuk, hogy a táj hirtelen mályva mediterránba fordulása, az előbukkanó mondatakasztó panoráma, vagy amolyan dél-szláv világváros semmihez nem hasonlítható feelingje ejt majd rabul minket. Ez valójában a vad balkán egyik elő-szekér-városa. Mi sem mutatja jobban, hogy a piros lámpánál szélvédőmosó roma tinédzserek ugyan széjjelrebbennek, amikor sofőr-Tom-unk vadul kalimpálni kezd az ablaktörlővel, de közben két évvel fiatalabb testvéreik a pillanatnyi hangzavart és bonyodalmat kihasználva már felpattintották az Opel hátsó csomagtartóját, és épp Bob menő négykeréken guruló samsonite fényes fémszerű bőröndjét próbálják belőle kiemelni.

Belgrádhoz közeledve ne várjuk, hogy a táj hirtelen mályva mediterránba fordulása, az előbukkanó mondatakasztó panoráma, vagy amolyan dél-szláv világváros semmihez nem hasonlítható feelingje ejt majd rabul minket. Ez valójában a vad balkán egyik elő-szekér-városa. Mi sem mutatja jobban, hogy a piros lámpánál szélvédőmosó roma tinédzserek ugyan széjjelrebbennek, amikor sofőr-Tom-unk vadul kalimpálni kezd az ablaktörlővel, de közben két évvel fiatalabb testvéreik a pillanatnyi hangzavart és bonyodalmat kihasználva már felpattintották az Opel hátsó csomagtartóját, és épp Bob menő négykeréken guruló samsonite fényes fémszerű bőröndjét próbálják belőle kiemelni.

Még szerencse, hogy zöldre vált a lámpa, és egy kövér gázfröccsel (és nyitott hátsóval) már a Száván átívelő hídon haladunk.

 A legfontosabb, a jó elhelyezkedés pedig megadatott ennek a településnek. A Száva és a Duna összefolyásánál épült, egyik parton szerényebb, de erődítményhez kiváló adottságú hegyoldal – olyan mintha Győrben járnánk – csak az mégis százszor szebb.

Komoly deficitérzésünk a történelem, kultúra, épített emlékek hiánya miatt égető. Valahogy túl kevés ideig volt itt középkor, túl sokáig állomásoztak itt a törökök, túl messze volt, hogy a századforduló megérintse, túl sokszor rombolták le, és túl kevés szorult a nagyszerb meg titói ízlésbe, hogy bármi maradandót alkosson. Nyilván nem segített a NATO bombázás sem, nyilván, – bár érdekes módon ennek máig megőrzött nyomai Európában egyedülálló üdítő színfoltjai a városnak.

Hörög is rendesen a Dottore, hogy „átlépni a Dráva vonalát felér egy balkáni kényszermunkatáborba internálással”, meg hogy olyan ez a város , „mintha a Mad Max 15. részében a bűnözők elhagyott porfészkében motoroznánk”. Mondjuk mit is várnák egy saját történelmi legitimációját aképp megteremtő helytől, amiről a szerb útikönyvek és idegenvezetők azt állítják: a nándorfehérvári csatát egy szerb hadvezér nyerte meg…..

Szikárabbra kellene fogni ezt a beszámolót, mert a legkomolyabban írom: Belgrádban semmi értékelhető látnivaló nincs. A főutca csúnyább, mint a mi Váci utcánk, de legalább este 11-kor is tele van élettel. Belgrád egyik legszebb épületeként egy 30’es évekbeli elkorcsosult art-deco-retro házat mutogatnak a helyiek, egyetlen macskaköves girbe-gurba utcájuk egyen-turista-csapda éttermekkel teli, a vár-citadellában a legjobb pedig egy kiülős-teraszos söröző, a balkán legnagyobb ortodox templomaként hirdetett modern sátorkupola felújítás alatt.

És ha még ez sem elég érv, íme az überelhetetlen tény: Belgrádban egy nap egyszer, délelőtt 11 órakor jár a városnéző emeletes turista busz, akkor is maximum félig van tele: imigyen talál magára a látnivaló-kínálat és turista-kereslet, márpedig S és D metszéspontjában a közgazdasági Equilibrum még soha nem csapott be senkit.